Kész a leltáram: hat hét alatt 16 látogatás. Akkor még nem sejtettem, de már tudom, mi volt a névnapi ajándékom tőle: akkor láttam utoljára. (Persze remélem, ez amolyan záró bejegyzés, nem szeretnék ilyen gyászos hangulatot itt, de most ezt úgy érzem: kell.)
.
Jön a sürgető kérdés a kun fővárosból, ahol az összes nagykarácsonyomat töltöttem 2005-ig, hogy mikor megyek már. Tudják ők, nagyon jól tudják, hogy mi a helyzet, de azt is tudni kell, hogy van még egy nagymamám, aki már az egyetlen, és őt is imádom.
.
A kórházból a telefonomon keresztül történt a társalgás kettejük között, vagy éppen azzal, aki úgy gondolta, hogy szeretne beszélgetni. Az egyetlen élő testvér is felhívta, aki nagyon kemény, veszekedő szavakat hallhatott. A néni olyat talált mondani, hogy templomba jár minden héten, és imádkozik a testvére egészségéért is. A beteg pedig dühösen rivallt rá: "Ahelyett, hogy meglátogatnál..."
.
Ebből a beszélgetésből következtettem arra, hogy nem számít, ha - épp mint máskor - ezen a hétvégén sem ücsörgök a templomban, inkább elmegyek ahhoz, akit még a családfa ügyében sem kérdeztem ki. Nagyikám is így akarná, úgyhogy útra fel! Természetesen csak miután elköszöntem.
.
