2009. július 21., kedd

Subi-dubi-dúú!


Az a részem, aki még tavaly nyár végén úgy nyilatkozott magáról az osztálytalálkozón, mint aki genetikailag és mentálisan is alkalmatlan arra, hogy boldoguljon a négykerekűvel, már a múlté. Hiába közlekedtem vonattal, kerékpáron vagy gyalog egész gyerekkoromban, valahogy nem volt meggyőző, hogy az autó az élet megrontója.
.
Még ha az is, az még nagyobb konokság, ha pusztán elvi okokból nem akarunk megtanulni vezetni, hogy legalább akkor használjuk eme képességünket, amikor szükségünk van rá. E képességünk kialakulásának az elutasítása amolyan nem írok nem olvasok... típusú csőlátásra vall. Mindenesetre köszönettel tartozom a csőszeműeknek, hogy voltak olyan nyíltak, hogy nem akadályozták meg, hogy megszerezzem nemcsak a hivatalos engedélyt, de a hozzá tartozó tudást!
.
Amikor elkezdtem, nem a papírért küzdöttem, mint sokan mások, akik csak a biztonság kedvéért nem vették meg az állítólag amúgy olcsóbb engedélyt, amely vásárlásánál nem kell végigülni, végigvezetgetni a kötelező órákat. Én azt tűztem ki célul, hogy tanuljak meg vezetni, de úgy, hogy azt ne utáljam meg. Azt kell mondjam, eddig sikerült!
,

2009. július 13., hétfő

Akkor is késünk, ha sietünk

Nincs időm, hogy rendbeszedjem az életem hiányosságait. Nincs, hogy aggódjak a forgalom miatt. Nincs, de mindig azt teszem, amit az adott pillanatban a legjobb tudásom szerint a helyesnek vélek. Sokszor téves, sokszor kevés, máskor épphogy sok. A blogenergia talán ürül, azonban ez nem vész el csak átalakul. Átalakul az egész életünk, s akkor is késünk, ha sietünk. Nem is filózok itt tovább, inkább igyekszem utolérni magam.